Cinca

A választások előtt volt egy olyan reményem, hogy Orbán Viktor van annyira hiú, hogy most egy kétharmaddal a háta mögött szeretne valami nagyot alkotni, valami érdemit letenni az asztalra, és államférfiként bevonulni a történelmünkbe. Bár ezzel még természetesen nem késett el, hisz a száz napos szoksásos türelmi idő sem telt le, de eddig se forradalom, se valami készülő nagy dobás nem látszik. (Ettől még a háttérmunkában persze ki tudja, hol tartanak)

Amit eddig megtudtunk, az például az, hogy itt minden törvényesen zajlik, hisz a kétharmad azt szavaz meg, amit nem szégyell. És úgy, ahogy nem szégyelli. De jure minden rendben. Csakhogy szerintem ez kevés. És még lesznek páran, akik ennél azért többet várnának. Egy válságidőszakban, 10-15 éve halogatott mélyreható változtatások szükségének idején ennél azért egy picit többre van szükség. Attól, hogy jogászkodunk egy jót a parlamentben, a Zemberek mindennapjai nem lesznek jobbak. Viszont könnyen rosszabbul érezhetik magukat tömegek már csak attól is, hogy például ismét a képükbe csapódik a hatalmi arrogancia.
 

Itt most alkotni kéne, méghozzá okosan és jól. Már ha van rá képesség. Én szeretném, ha lenne. Volt egy olyan reményem is, hogy nyolc év ellenzékiség, polgári körök megalakulása és növekvő népszerűség mellett sikerült egy ütős értelmiségi háttércsapatot építeni, akikkel a kormányzás tartalmasabb lehet, mint az első Orbán-kormány idején. Majd meglátjuk.
 

Eddig annyit látni, hogy zajlanak a kádercserék, és ezzel tematizált a média is. Látni egy örvendetes törekvést az államigazgatás legfelső szintjeinek karcsúsítására is, ami megágyazhat egy alsóbb szintű nagyobb hatású hasonló racionalizálásnak. Látni egy hangzatos nevet Nemzeti Együttműködési Rendszer néven, csak nagy társadalmi vitákat nem látni. Ellenben látni egy médiatörvény csomagtervet, ami nem egy jó ómen a fenti reményeimet illetően.

Mindezzel csak egyvalamit sikerült igazán letenni arra a bizonyos asztalra: a csizmát.