Cinca

Naa, hova rohantok ilyen hirtelen? Én csak beszélgetni szeretnék veletek. Amúgy sem fejeztétek még be ennek a plakátnak a "polgári engedetlenítését", meg a többiét végig az utcában. Amúgy azt a hosszú szót értettétek? Vagy betűzzem? Mindenesetre nem azt jelenti, amire gondoltok, vagy amit mondtak nektek.

Tudjátok, azon morfondíroztam, hogy vajon ti magatoktól találtátok ki ezt a szervezett rongálást, vagy csak pénzért csináljátok? Bár, egyik változat rosszabb, mint a másik, szinte mindegy is. Szóval nekem nem úgy tűnik, hogy ti épp csak erre jártatok, és hirtelen jó ötletnek tűnt. Ugye itt ez a létra, eleve hárman vagytok, maszkban, kapucnival, meg az autó, ami odébb parkol, és arrafelé már minden plakát átalakult. De csak az egyik fajtából. Igen, úgy van ahogy mondod, a nektek kedves plakátokat is rongálják, de megszámoltátok már, hogy melyikből hányat? Kifakadó frusztráltak mindenhol vannak, velük nem nagyon lehet mit kezdeni. De ti ugye eleve.

Hogy mondod? Hogy ti csak megvéditek az országot a baloldali nemzetellenes propagandától? Húú, hol is kezdjem nektek, volna itt pár tisztázni való fogalom. Szóval van ez a demokrácia nevű izé, ahol nem mindenki ért mindenben egyet, sőt, de ettől még...

naa, máris elhajtotok? Miért nem akartok beszélgetni? Fiatalok! Demokraták?!

Az első és legfontosabb dolog, hogy szilárdan határozzuk el magunkban, hogy mindenáron hatalomban szeretnénk maradni, hisz akinél a hatalom, annál a kasszakulcs. Ennek számos okát meg tudjuk jelölni a nép felé is: mi vagyunk az egyszem igazmondó vezér, a látnok, a védelmező, az illetékes elvtárs és Virág elvtárs egy személyben, mindenki más pedig hülye, gonosz, hazaáruló, paprikajancsi, csicska stb. A lényeg, hogy ezt a szükségszerűséget minél több emberrel hitessük el. Az egyetlen és legfőbb feladat biztosítani a saját választási győzelmünket, minden más másodlagos.

Szerencsére választást nyerni sokkal egyszerűbb dolog, mint például érdemben kormányozni. Sok pénz, némi populizmus, félelemkeltés, fenyegetőzés, kirekesztés, uszítás és az oszd meg és uralkodj stratégiai egyvelege tökéletesen megfelel a célnak. Így aztán olyan dolgokra nem is kell időt pazarolni, mint hogy egy mondatnál hosszabb választási programot hirdessünk, problémákat oldjunk meg, vagy vitákba keveredjünk. De nézzük meg részletesen, lépésről lépésre, hogy mik a tennivalók.

1. Alkossunk olyan választási rendszert, amely alapjaiban felborítja az eddigi politikai rendszert és sokszínű közgondolkodást. Ha eddig erősen többpárti volt a közélet és a pátszerkezet, akkor kényszerítsünk ki kétpárti váltógazdaságot. Ehhez tegyük hangsúlyossá az egyéni képviselők választását, és a győztes vigyen mindent egy fordulóval. (Többet fordulni legfeljebb talicskával ér.) Még az is megengedhető, hogy a győztest kompenzáljuk a töredékszavazatok egy részével, szegény pára... Értelemszerűen az egyik nagy váltópárt mi leszünk, a többiek meg ciklusokon át simán ellesznek egymás ekézésével. A folyamat akár még hosszabb távon is fenntartható, ha dobunk némi koncot is közéjük, amin lehet marakodni,vagy akár kamupártokkal is operálhatunk. Ehhez csináljunk kabarét az ajánlási rendszerből és a kampányfinanszírozásból is, ellenőrzésestül.

2. Mivel nálunk az igazság, mások véleménye bár el nem törölhető, de megakadályozható annak terjedése, ne adj isten érvényesülése. Sajnos véleménye mindenkinek van, és nem csak a fociról és a stadionokról, így az élet rengeteg területén kell lépéseket tenni, hogy mindenki magába fojtsa azt. Daráljuk be mindenféle közintézmény függetlenségét: a pénzcsap úgy is nálunk van. Igen, még a bíróságokat is. Privatizáljuk a sajtót közpénzből, akit meg nem tudunk megvenni, azt éheztessük ki a reklámpiacon keresztül. Az anyagi függőség a leghatékonyabb póráz, tudja ezt meg minden közalkalmazott és közmunkás, de még a polgármestereknek és a saját képviselőinknek sem árt ezt az eszébe vésni. Sajnos a mai globalizált világban arról is gondokodni kell, hogy a tőlünk független, természetesen külföldi eredetű nagyobb pénzek csak problémásan juthassanak el a másként gondolkodókhoz. Látszólag az internetet nehéz magunk alá gyűrni, de szerencsére ma már azt is a pénz mozgatja, tehát csak pénz kérdése, hogy azt is uraljuk trollokkal és kamuoldalakkal.

3. Használjuk ki a demográfiai helyzetet is. Arányaiban egyre több a nyugdíjas, egyere több fiatal elmegy, így nincs más dolgunk, mint a félelemre és aggódásra hajlamos mindenkori idősebb korosztályt átcsábítani magunkhoz a többi párttól. Ehhez töbnnyire elég a félig háborús propanganda, egy megfelelő démon, de nem ért néha célzottan ösztönözni egy kis jelképessel a megfelelő ikszelést.

4. Ne alkossunk választási programot vagy más kézzel fogható jövőképet. Ha anélkül is ránk szavaznak, teljesen felesleges. Egyrészt a politológusokat leszámítva senki sem ovlassa végig, másrészt ha nincsenek ígéretek, nincs mit számonkérni. Külön előny, hogy így vitatkozni sincs miről. Még hogy valamiről gárnitszilárdságú, széles körben terjesztett véleményünk legyen. Amúgy is, a vitát feltétlen stigmatizálni kell, főleg kampány idején. Ha már mindenki más vitaképtelen, hisz ők nem mi vagyunk, akkor ez nettó időpocsékolás lenne.

5. A múltat és a jelent is nyugodtan relativizáljuk. Az emberek szeretnek felejteni, hasjlamosak is rá, főleg, ha segítünk nekik rosszul emlékezni. Minden rosszban van valami jó, elég azt a részt kommunikálni. Kevésbé csökken valami jó dolog, kevésbé nő valami rossz, stb.

6. Hagyjuk lezülleni azokat a feneketlen bendőjű állami szerepvállalásokat, amelyek a kiszolgáltatottságot és az esélyegyenlőtlenséget hivatottak csökkenteni, mint például az oktatás, egészségügy, szociális védőháló és egyéb komcsi csökevények. Még jobb,  ha az anyagi kivéreztetés mellett központosítjuk is őket, hisz egy vízfejű rendszer természeténél fogva orra bukik. Az oktatás ezek közül fokzottan is veszélyes, mert növeli az eltérő vélemények számát és minőségét, sőt, a fokozottabb anyagi függetlenség irányába is hathat.

7. Ha mégis attól tartanánk, hogy nem szavaznak majd ránk elegen, keressünk még máshonnan szavazókat. Az sem baj, ha ezek a szavazók nem fizetnek adót az országban, vagy nem élnek benne, nem viselik a szavazataik következményeit. A következménynélküliség népe ebből nem szokott nagy tömegben erkölcsi dilemmát csinálni sem itt, sem ott.

8. Két dudás nem fér meg egy csárdában. A komoly konkurenciát és veszélyt jelentő személyeket válogatás és erkölcsi fenntartások nélkül, személyükben, egzisztenciájukban kell támadni. Ha van rá lehetőség, akár büntetőjogi lépéseket is lehet tenni, úgy is a mi zenénkre táncol a gépezet.

+1. Készüljünk fel arra is, ha valami rejtélyes oknál fogva egyszer nem maradunk nyeregben. Bár a kasszakulcs már nem nálunk lesz, a pénztárcánk még igen. Nincs más teendőnk, mint jól megtömni és biztos helyre tenni. Egyrészt máshoz amúgy sem nagyon értünk, másrészt az efféle tudásnak mindig lesz keletje. Harmadrészt ez annak is megnöveli az esélyét, hogy egyszer újra nyeregbe kerüljünk, hisz az nincs ingyen. Ha már jól "kibankárkormányoztuk" magunkat, akár bankot is vehetünk, csak arra vigyázzunk, hogy ki ne derüljön!

Ez a kis színes megvan? http://index.hu/mindekozben/poszt/2017/12/07/leci_ne_permetezovel_fesd_le_a_jobbik-plakatot_mert_annak_ez_lesz_a_vege/

Maga a kép sok kommentárt nem igényelne, ...vagy mégis? Álljunk csak meg egy pár szóra emberek! Mégis hol élünk? Egy demokratikus európai országban, vagy egy méretes óvodában? Most már ez a normális, hogy a nekünk nem tetsző véleményt lefújjuk? Legközelebb majd talán lefújjuk a vélemény közlőjét is valami kellemes vegyülettel?

Úgy fest, hogy a rendőrség alapvető hibát vétett, amikor az első plakátrongálót pártszínezettől függetlenül "futni hagyta". Már azon sem kéne ilyen nagyvonalúan túllendülni, hogy valaki ezeket a plakáthelyeket tulajdonolja, másvalaki használja, és még másvalaki fizet azért, hogy ott legyen a tartalma, tehát nem látni bele a rongálást a rongálásba egészen agyament logika. Értem én, hogy ez is egy szabad "véleménynyilvánítási" forma, de mintha azt mondaná valami alaptörvény- vagy alkotmányféle, hogy a szabadságnak is van határa, mondjuk ahol egy másik szabadságjogba beleütközik. Szóval ez nem rend és nincs rendben kedves rend-őrök.

Azon meg főleg nem kéne vállat vonogatva továbbhaladni, hogy ebből nem lesz érdemi vita vagy gondolkodás így a választások felé közeledve: hogy gondolkodás nélkül lefestegetjük, letépkedjük egymás plakátját. Persze ha épp ez a cél, hogy ne legyen érdemi vita, akkor mindent értek. Meghívnak valamelyik tévébe vitázni és kihagyom? Számonkérnének, és elmúltnyolcév? (Mellesleg tényleg elmúlt nyolc év...) Ellenvéleményed van a közösségi hálón és kirúgnak vagy fel sem vesznek?

Így is lehet, csak én abból nem kérnék megint, és többeknek javasolnám, hogy ők se kérjenek belőle. Lehet, hogy bizonyos pártok nyugatról kapnak kampánytippeket, mások viszont a jelek szerint keletről. Van egy olyan ország, amely ha betette valahova a lábát, akkor mindig letett valamit az asztalra. Igaz, ez többnyire a csizma volt. Na ez a láb már az ajtórésben van, a huzat meg már a fejekben. Hideg van, várom a tavaszt.

2017.04.15. "A CEU mellet tüntettél? Ti a magyarok ellen tüntettek!" - mondta valaki.
2017.04.16.: „A békés és derék keresztény embereknek is viszket a tenyere” - mondta Orbán Viktor.
2017.04.23. Megtámadtak három férfit egy pesti szórakozóhelyen szombat éjjel, mert az egyikükön a CEU-t támogató kitűző volt.

Most mondhatnánk, hogy lám, nem kell viszketésről értekezni, anélkül is megvernek valakit a véleménye miatt, de az ellenséggyártás és a szalonképesre finomított, ám így is kirajzolódó burkolt uszítás nem ma kezdődött, és nem is holnap fog véget érni. Hanem akkor, ha az uszítót eltávolítjuk a hatalomból. Ehhez viszont felelős döntést kell hozni, és meglepően sokan vannak, akik ezt képesek lehetnek megtenni. De mielőtt erre rátérnék, le kell szögezzem, hogy nem büntetőjogi értelemben vett uszításra gondnolok, hanem a jog és a társadalom mögött húzódó erkölcsi értelemben vett uszításra. Mert valljuk be, egy retorikailag képzett embernek nem nehéz úgy fogalmaznia, hogy jogilag ne legyen támadható a szögvege, de tartalmilag azért elég jól célozgasson.

És épp erről, az erkölcsről szeretnék most egy kicsit elmélkedni. Írhattam volna arról is, hogy több szempontból már most kimondhatóan puha diktatúra van meg hasonlók (lásd az államigazgatáson kívüli elemek kézivezérlése, szervezeti autonómiák hiánya, stb.), de egyrészt ezt sokkal kevesebben fogadnák be, másrészt momentán Orbán Viktor ezen mondata és a megtörtént bántalmazások szerintem ennél sokkal súlyosabb problémákat vetítenek elénk.

Mondjuk ki kereken: egy magát akár illiberálisan is demokratának tartó kormány miniszterelnöke, sőt, az egész ország felesküdött miniszerelnöke egy ilyen mondatot nem engedhet meg magának. Nem feladata, és joga sincsen egymás ellen uszítani embereket vagy csoportokat az országon belül (sem). Neki kötelessége lenne minden egyes magyar állampolgárért dolgoznia, és többek között védenie a szabad véleményeket és azok félelemtől mentes kifejezhetőségét. Szabadnak lenni ugye annyit tesz, hogy nem félünk. Magánemberként ugyan lehet véleménye, de amíg hivatalban van akár miniszterelnökként, akár pártelnökként, ebben a magánemberi minőségében nyilvánosan nem szólalhat meg, tehát minden egyes szavára oda kell figyelnie, ugyanis különös súlya van ezeknek. Egyszerű választópolgárként elvárnám, hogy akár még meg is követhetné azokat, akiket politikai véleményük miatt bántalmaztak, nyíltan ki kéne állnia a bántalmazások ellen, nem viszkető tenyerekről poénkodni.

Nem véletlenül kapott már több kritikus nyílt levelet is amúgy korábban vele és a hozzá közeliekkel szimpatizáló, ám egészséges erkölcsi értékrenddel bíró emberektől. Akikből valljuk be, sok van. De hol vannak? És hol nincsenek? Ha valaki egyetért azzal, hogy Orbán Viktor erkölcsileg már vállalhatatlan kijelentést tett (talán többet is az idők során), akkor felmerül a kérdés, hogy hogy lehet O.V. még mindig hatalomban? Nincs olyan döntésképes ember vagy szervezet, aki vagy amely határozottan kimondaná, hogy ez már túl van a rubikonon, majd ezután azt, hogy ennek következménye kell legyen?

A Fidesz mint párt például lecserélhetné Orbán Viktort bármely pozíciójában, ha erkölcsileg vállalhatatlannak tartaná. A párt tarthat tisztújítást, a neki kiszolgáltatott frakció adhat be bizalmatlansági indítványt. Elvégre a pártnak van elnöke, nem az elnöknek pártja, nemde? Nem hallom a tagság tömeges felháborodását, sem a helyi szervezetek tömeges felháborodását. Hogy O.V. mondatainak szellemisége mi mindennel megy/mehet szembe. Alaptörvény? Párt alapszabály? Kormányprogram? Kereszténység? Emberség?

Nem hallom a keresztény egyházak hivatalos rosszallását sem, csak pár bátor és elvhű lelkészét. Ja és a nevében keresztény és demokrata néppárt (haha) megrökönyödésének sem látni különösebb jelét. Nem hallom a köztársasági elnök rosszallását sem. Pedig ha valakinek, neki aztán végképp a békés egymás mellett élést és az egész országot kéne képsivelnie. Vagy szerinte is a viszkető tenyereket meg kell "vakarni" a másik fején?

Azok, akik a jövő évi választásig hatalomban tartják Orbán Viktort, vagy ismét jelöltté teszik, mostantól politikailag és erkölcsileg mind ugyancsak felelősnek tekinthetők a további esetleges erőszakos esetekért, nem csak azok a konkrét személyek, akik ezeket majd elkövetik.

És bizony komoly felelőssége lesz azoknak a szavazóknak is, akik egy Orbán Viktor vezérelte Fideszre fogják leadni a szavazatukat. És a legnagyobb felelősség az övék. Nem elég bátor a helyi pártszervezet? Bátorítani kéne őket? Kiábrándultak a jelenlegi Fideszből? Alkalmatlannak tartják Orbán Viktort az ország irányítására? Az igazi változást csakis a választók tehetik meg. Két út áll a mostani mérsékelt jobboldali szavazók előtt: vagy asszisztálnak ahhoz, amit eddig láttak, vagy megtisztulásra kényszerítik a Fideszt. Ha lehetne, inkább előbb, mint utóbb. Mindenki érdekében!

Ma felelevenítettem magamban mindazt, amit 1956-os témájú könyvekben olvastam korábban, és melyek összetalálkoztak a kormánypárti "pestisrácozás" aktuálisnak gondolt üzeneteivel. Próbáltam magamban felrajzolni, hogy milyenek is voltak valójában az akkori pesti srácok, és milyenek a mai pesti srácok?

Először is egy komoly történelmi ferdítést vélek felfedezni. A pesti srácok ugyanis nem csak pesti srácok voltak. Lehet, hogy a forradalom a fővárosból indult ki, de a vidéki "pestisrácok" nélkül sosem lett volna teljes, és nem lett volna belőle szabadságharc! Azok  a srácok nagyon sokfélék voltak: középiskolások, egyetemisták, munkások, katonák, fiatalok, középkorúak, lányok, asszonyok, stb. Sőt, bizonyára voltak köztük párttagok is, akik szintén változást akartak. Igazságtalan lenne a többiekkel szemben egy szűk csoportot mítoszgyártás címén kiemelni a tömegből.

Azok az egykori tömegek nem Európának üzentek, hanem Moszkvának, egy diktatúrának. Nem propagandát, hanem szabad sajtót szerettek volna. Nem egyenlőbbeket, hanem egyenlő mércét. Sokszínű, demokratikus országot, társadalmi vitákat, megbecsülést a munkának, az embernek, az országnak. És persze mindenek előtt önrendelkezést.

Valahol innen indultunk, és 1989-re oda jutottunk, hogy megint csak mindenféle népek ismét és egyre inkább hasonló dolgokra vágytak, és végül szerencsésen meg is kapták a nagyját. Volt ott egy pesti srác is, aki eredetileg vidékről migrált, és egy nagy beszédben kimondta, amit mások gondoltak. Nem akarta megváltoztatni, ahogyan gondolkodunk, csak olvasott a gondolatainkban. Ma neki üzenünk! A mai pesti srácok és más srácok - merthogy róluk is szó van - ugyanis már nagyon messze vannak tőle. És látszólag messze vannak a régi srácoktól és 56-os emberektől is, és ők is tőlük. A mai srácoknak 56, de már 89 sem igazán élő dolog, hanem főként iskolai tananyag és ünnepség.

Mégis: a mai srácok (szerte a világon) nem üzengetnek Európának, hanem oda vágynak. Oda mennek tanulni, akár lakni és dolgozni is. Élni, szabadon, egyenlő mércék szerint. A mai srácok nem helikopterrel mennek lagziba, hanem fapados repülővel világot látni. Nem szolgálati autóval mennek tömött wellness szállodákba, hanem tömött közlekedéssel a "szolgálati helyükre". A mai srácok nem a parlamentben ülnek, hanem gyári futószalagoknál, számítógépeknél, szerelőcsarnokokban, polcok között, plutok mögött, stb. dolgoznak. A mai srácoknak nincs offshore cégük, nincs luxus karórájuk, nincs állami megrendelésük, nem járnak magánorvoshoz és magániskolába, és nem a budai hegyekből pestisrácoznak. A mai srácok nem akarnak másodrendűek, lenézettek, vagy közrabszolgák lenni. Mert a mai srácok nem annyit érnek, amennyi pénzük van, hanem amilyen emberek. Egy egész országot érnek!

Alább egy 1987-es interjú látható Pozsgay Imrével, amelynek a teljes szövege sajnos nincs fent a neten sehol, pedig a végére tartogatott feketeleves jellemző példája a kor óvatoskodásának és a status quo védelmének.

A közmegegyezés hajszálerei

Az ellenőrzés nélkülözhetetlen a hatalom működéséhez

Korszakos változásokat él át a nyolcvanas évek Magyarországa, igaz, Európa és a világ is. Immáron közhelynek tetsző felsorolásba kezdhetnénk, mi minden bolygatta fel, rázta meg a közelmúltat, s írja önkényesen, olykor akaratunk ellenére is a jelenkori történelmet; egyetlen dolog látszik fixnek ebben a zaklatott világban: az ember maga. Sokak szerint ebben rejlenek a mi nagy tartalékaink is: az egyéni, kisközösségi ambíciók,  érdekek felismerésében, a teljesítményelv széles, az eddiginél szélesebb és főleg konzekvensebb alkalmazásában – a társadalom öntevékeny erőinek, demokratikus energiáinak felszabadításában.

De vannak-e ehhez keretek? Vannak-e intézmények, vannak-e fórumok? Régiek, újak – széles, a legszélesebb alapokon nyugvók? Van-e módja az önkifejtésnek, medre az állampolgári jószándéknak? Pozsgay Imrének, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa főtitkárának tettük föl ezeket a kérdéseket; egyszersmind fölkérve arra is, adjon tájékoztatást itt, a népfront központi lapjában egy általa ismert olyan eseményről, ami egyre több szóbeszéd tárgya – s amit ugyanakkor eleddig jóformán csak a nyugati rádiók adásaiból ismernek-: a lakiteleki értelmiségi találkozóról.

– Engedje meg, hogy emlékeztessem: A XIII. pártkongresszuson, 1985-ben Ön arról beszélt, hogy a rossz társadalmi közérzet megszüntethető, ha növekszik az emberek cselekvési tere, tágul az állampolgárok kezdeményezési lehetősége. Ne kísérje ezeket gyanakvás, állandó felzúdulás – mondotta-, ha „elfogadjuk, hogy szocializmus van, akkor az irány nem az emberek közötti válaszfalak építése, hanem lebontása”. Egyetért azzal, hogy ez ma méginkább időszerű?

– Igen, feltétlenül. S jó, hogy a pártkongresszust idézi föl, ebből talán érzékelhető, mennyire s milyen régóta foglalkoztat ez a probléma. De nemcsak engem, úgy hiszem még sokan vagyunk, akik éppígy hiányolják az aktívabb közéletet, azokat a lehetőségeket, amelyek a rossz közérzetből segítenék kiemelni a társadalmat. Mert a tagolatlanságnak, a túlzottan áttekinthetetlen és a nem igazán jól szervezett közéletnek az a következménye, hogy ma olyanok is rosszul érzik magukat a magyar társadalomban, akiknek a személyes helyzete ezt nem indokolná. Valószínű, arról van szó, hogy a társadalom egésze szűkösnek véli a cselekvési teret, holott ennek bővítéséhez nem is nagy dolgot, nagy műveletet kellene elvégezni, csak a határokat lenne szükséges közmegegyezéssel újra kijelölni. Vallom és vállalom, hogy felelősen gondolkodó állampolgárok alkotják ezt az országot, néhány alapérték dolgában ma is közmegegyezésre lehetne jutni: hiszem, hogy az emberek nagy többsége elfogadja eddigi ellentmondásos tapasztalataink ellenére is a szocializmust közös értéknek. S együtt működést tanúsít a többség abban a kívánságban is, hogy a nehezedő körülmények ellenére ne bomoljanak fel a társadalmi kapcsolatok, ne szűnjön meg a politikai stabilitás, és a társadalom elért integrációjának a fokát tekintsük előfeltételnek a továbblépéshez. Mindent egybevetve azt mondom, hogy ha világosan és önkritikusan szólnánk az elmúlt évtizedek tapasztalatairól, a bejárt útról, akkor az alapértékeknek a vállalásában a társadalmi közmegegyezést a gazdasági bajok ellenére is magasabb színvonalra lehetne emelni. Ehhez azonban az embereknek nagyobb szabadságra, állampolgári autonómiára, a döntésekben való részvételre van szükségük, vagyis olyan állapotra, amelyben a népért folytatott kormányzást a nép által és a nép jóváhagyásával folytatott kormányzás váltja fel. Úgy hiszem, hogy a politikai hatalom, az állam rendje és az állampolgárok ilyen fajta kívánsáa ezek között a keretek között összeegyeztethető. Ez azonban feltételezi, hogy az állampolgát öntevékeny, kezdeményező lehessen, ha érdeke úgy kívánja egyesületek alapításában is. Vagyis az alulról építkezés, a civil társadalom szövetét alkotó társadalmi kezdeményezés lehetősége természetes jogosítványai közé tartozzék. E tekintetben már sok minden történt, ám a jövőben az eddiginél biztonságosabb jogi feltételeket kell ehhez teremteni, mert önmagában a politikai jószándék, amely ezt támogatja, nem elégséges, hiszen a bürokratikus akadályokon, garanciák híján elbukhat, viszontagságossá válhat a legnemesebb állampolgári kezdeményezés is.

A jog eszközeivel

– A magyar közéletben, politikai struktúrában nem újkeletű az öntevékenység, a spontán fellépés. Hiszen az egyesülési jog Széchenyiig visszavezethető, de később, a munkásmozgalom is merített ebből,  máig emlegetett egyletei, egyesületei voltak. Mégis, mintha a nulláról kezdenénk…

– Oka ennek, hogy egész generációk nevelődtek föl az egyesülési jogok, szokások megismerése, ilyen kultúra megszerzése nélkül. Amiket említ, ezek mindenképpen forrásnak tekinthetők. És ha nem is mindig formális egyesületek között zajlott a progresszió élete Magyarországon, és nem is mindig pártszereződési keretek között, akkor is elmondható, hogy mindig nagy igény volt az ilyesfajta társulásokra, és nagy készség azok működtetésére. A nagy hagyományú kulturális mozgalmak, munkás önképzőkörök, olvasókörök, az agrárszocialista mozgalom legkülönbözőbb társulásai arról is üzenetet hagytak a ma emberének, hogy az állampolgár, ha keze ügyébe alkalmas intézmény kerül, akkor ezekben felnőttként és nem gyermekded módon viselkedik. Persze az alkalmassághoz az is hozzátartozik, hogy a közvetlen érdekeltségét lássa benne az ember, az egyén. Látszólag partikuláris és lealacsonyító, hogy csak a közvetlen érdek mozgat, de én nem így gondolom. A közvetlen érdek számomra egy nemzet egységének a fenntartása is, de el kell jutnia az állampolgárnak ilyen fajta igényhez és kívánsághoz. S ezekhez másképp nem jut el, csak úgy, ha maga is alkot közösségeket, és azoknak a működtetésében részt vehet. Az önkormányzat a nemzeti társulásnak is az alapja, s hál’ Istennek ilyen előzmények is léteznek szép számmal a magyar történelemben.

– Persze ma is nagy ezen a területen a bizonytalanság. Sok a sérelem, a meg nem értés, a vita, a szerkesztőséget is gyakran megkeresik az egyesületek panaszaikkal. A hivatalok nem szívesen állnak szóba velük, kitérnek kezdeményezéseik elől. Igaz, a kormányszóvivő a múlt héten úgy nyilatkozott, hogy „a kormányzat minden helyes, jó szándékú… egyesület fejlesztésének, létrehozásának híve.”

– Ezt magát biztató jelnek tartom. Hozzá teszem, hogy ez szakítás azzal a babonával, miszerint mára a szocialista társadalom a tudatosságának olyan magas fokára jutott el, hogy ott a központi akarat és annak képviselete, az elmélet s a tudás birtokában már eleve képes megítélni, hogy mi a társadalom szükséglete, egészen az egyes állampolgárig. Ezért fölöslegesnek, nélkülözhetőnek tartja az állampolgár közvetlen szemléletén és tapasztalatain alapuló kezdeményezéseket, benne az egyesületeket is. Jól tudom, hogy a mi országunk már régen szakított ezzel a szemlélettel, mégis valamiféle rossz hagyomány miatt sok görcs, bürokratikus ellenállás tapasztalható az állampolgári kezdeményezésekkel, az egyesülésükkel szemben. És sok a jogi tisztázatlanság is. Hadd mondjam el ezzel összefüggésben, hogy a politikának egy korábbi felfogása eleve veszélyt látott az ilyen kezdeményezésekbe. S azóta mi derült ki? Az, hogy nincs nagyobb veszély egy társadalomra nézve, mint mikor az állampolgár passzívvá válik, „nemzeti gondozottként” képzeli el a saját sorsát, nem pedig olyan személyiségként, akinek önmagának is hatása lehet azokra a körülményekre, amelyek között él. A sokat kárhoztatott állami gondoskodás most üt vissza, amikor a zavarban lévő, nagy deficittel küszködő államkassza, állami költségvetés a paternalista gondoskodást nem tudja ellátni. S elkezdi valamiféle felsőbbséges pozícióból korholni a népet, az állampolgárokat, amiért nem mozdítanak semmit a saját sorsukon. Hát nem erre voltak nevelve! Más volt velük szemben a követelmény. És egy új követelményeknek megfelelni, hosszú-hosszú mellőzés után rendkívül nehéz. Természetszerű, hogy amikor kiderül a gondoskodás hiánya, az állam képtelensége arra, hogy minden emberi szükségletre maga reagáljon, minden emberi szükségletet maga elégítsen ki, akkor nem várható el, hogy az állampolgár azonnal a helyébe lépjen. Itt a jognak kell egyengetni az utat ahhoz, hogy ez az előbbre lépés megtörténjen.

Átrendeződő politikai mozgástér

– Ha végül is megszületik az egyesületi törvény, amit most már csaknem mindenki egybehangzóan óhajt, sőt sürget, az átrendezheti a politikai mozgástere. S a meglévő társadalmi szervek, a népfront, s nem utolsó sorban a párt szemszögéből nem kockázatos ez? (A törvény időközben megszületett. – A szerk.)

– Az egyesületek működése azt is megköveteli, hogy az alkotmánynak az egyesülési jogról szóló deklarációja alanyi jogként érvényesüljön az állampolgárok életében. Vagyis éppen a hatalomnak, a politikának kell óriási toleranciát tanúsítania ebben az esetben, tudomásul venni, hogy olyan jelenségek is előfordulhatnak, amelyek politikai rosszallásunkra érdemesek, mégse tehetünk semmit, mert a törvény garantálja, egyszersmind alkotmányossá teszi ezeket. Illetve egy valamit tehetünk: meggyőzni, vitában küzdeni a magunk elképzelte irány fennmaradásáért. Ez így biztonságos, stabil kereteket ad az emberek közötti együttműködésnek, kiszámítható viszonyokat teremt, s hosszú távon a politika számára is kifizetődőbb. És ez a kisebb kockázattal járó, bár vitathatatlanul nagyobb megterheléseket és igényesebb politikai meggyőző munkát követel. Természetesen ez átrendezheti a politikai mozgástere. De a politikai mozgástér átrendeződése az én szememben nem a politikai célok föladását jelenti, hanem az eddig el nem ért politikai célok új feltételek közötti meghirdetését. S ehhez kell új együttműködési formákat teremteni, amelyekben megismétlem: azt is tudni kell elviselni, ha az ember-társadalmi magatartások nem a prognosztizált politikai kívánság szerint alakulnak, hanem küzdelemben jönnek létre. Hogy ez kockázatos? Ma már biztosan mondhatom, nagyobb kockázat az, ha ezt a mozgásteret nem alakítjuk ki a politikai intézményrendszeren keresztül a társadalomban.

– Az egyesületek jogállásához hasonlóan úgy hiszem rendezésre szorul a társadalmi szervezetek közjogi és polgári jogi pozíciója is. Elképzelhetőnek tartja, hogy a politikai reform részeként erre is sor kerül?

– Azt hiszem egy ilyesfajta jogi tisztázás azt a politikai szándékot is erősítené, amely szerint az érdekképviseletnek az lenne a dolga, hogy egy valódi közmegegyezést segítsen érvényesülni. A valódi közmegegyezésen pedig azt értem, hogy a döntésben is, és a végrehajtásban is részt vállaljanak az emberek. Ehhez pedig, bármilyen ellentmondásosnak tűnik fel amit mondok, az is szükséges, hogy a társadalomban érdekmozgatta kemény viták legyenek. Nem kell ezektől félni. sőt, ezek teremthetik meg a hatalom működésében oly nélkülözhetetlen ellenőrzés lehetőségét, hiszen enélkül újra meg újra visszatérő kísértése minden döntésnek a voluntarizmus. Vagyis a vágyak összetévesztése a valósággal, a kívánt cél oly módon való sürgetése, hogy az már számításon kívül hagyja a megvalósítás feltételeit, az emberek, az állampolgárok együttműködési készségét. Sajnos emiatt jártunk pórul az elmúlt másfél-két évtizedben is. Mert már azt hittük, hogy túl vagyunk ezen, úgy véltük, olyan felvilágosult politikai gondolkodás jegyében kormányozzák ezt az országot, amely nem hajlamos a voluntarizmusra. Azt hiszem, személy szerint senki nem hajlamos, de a hatalom belső mechanizmusai, a hatalom gyakorlásának eddigi módja magában hordozta az ilyen döntések lehetőségét, az ideológiai és a kívánt politikai cél olyan fajta előrehozását, ami már eleve fals döntéseket igényelt magának. Ezen túl kell lépni, az ezzel kapcsolatos ideológiai görcsöket levetkőzve, meg a politikai akaratképzésnek az ellenőrizetlen mechanizmusait is kiiktatva. Egy nehezen született döntés meggyőzőbb, mint a túl könnyen meghozott. Ám az akaratképzésben való ilyen részvételhez önállóságukban meg kell erősíteni a társadalmi szervezeteket, tisztázni közjogi és polgári jogi pozíciójukat, jogállásukban pedig garanciákat kell kapniuk. Mégpedig azért, hogy ha a társadalom által kívánt és a társadalmi célokhoz kapcsolódó szerepük és funkciójuk gyakorlását vállalják, akkor ezt ne rosszallás, hanem jóváhagyás kísérje a politikai partnerek részéről. Ez összefügg az önkormányzatok működésének a dialektikájával is: egy erős, de önálló szervezetekkel kiépült vertikális politikai rendszer nem működhet horizontálisan szerveződő és azok között kapcsolatokat kereső kormányzati rendszer nélkül. Akadály egyedül az alkotmány és a törvény legyen a működésben. A politika toleranciájában ennek is bele kell tartoznia. Ahhoz, hogy kiszámítható viszonyok között éljenek az emberek, tudniuk kell, ha jogszerűen és a törvények szellemében cselekszenek, akkor bántódás nem érheti őket. Még akkor sem, ha erősen vitatható amit tesznek, és nézetük nem egyezik például egy társadalmi vitában az előterjesztő nézeteivel, de akár még a szándékaival sem.

Lakiteleki névsor

– Ha valahol, a népfrontban tudják, hogy az egyesülésről, az egyesületi jogról milyen keveset tud a magyar átlagember. Nem ismeri, hol ér véget a baráti kör, az asztaltársaság, és hol kezdődik a formális szervezet. A lakiteleki találkozó hová sorolható? Minek minősíthető? A nyugati rádiók úgy beszéltek róla, mint Magyar Demokrata Fórum-ról.

– A lakiteleki találkozó baráti összejövetel volt. Olyan eszmecsere, amit néhány, az ország sorsáért felelősséget érző értelmiségi kezdeményezett. Ebben hajtóerő a nemzet sorsáért érzett aggodalom volt, a célja pedig, hogy a dolgok, folyamatok újragondolásával, párbeszéddel  serkentsék a közgondolkodást, az újító cselekvést.

– Bizonyára tudja, úgy terjedt el, hogy ez egy ellenzéki megmozdulás volt. Ezért is furcsállották sokan, hogy azon Pozsgay Imre volt a „központi szónok”. Miért vállalta? Mit remélt tőle? S mondana néhány nevet, kik voltak ott, ha ez nem titok?

– Én magam, aki résztvevője lehettem, sőt előadást tartottam Lakiteleken, határozottan állítom, hogy ez nem minősíthető ellenzéki találkozónak. Sőt, a világ sok kormánya boldog lenne, ha ilyen természetű és ilyen felfogású vitapartnerekkel kellene együtt gondolkodva az ország jövendőjéről tanácskozni. Ezzel én korántsem azt akarom mondani, hogy valamiféle homogén, és a nézetek teljes egységét reprezentáló társaság jött össze Lakiteleken, ellenkezőleg, nagyon is sokszínű volt ez a gyülekezet. Sokszínű, amilyen a társadalom, amilyen a magyar közgondolkodás. Ott voltak az úgynevezett másként gondolkodók is. Ott voltak olyan emberek, akik talán már abban is kételkednek, hogy a szocializmus egyáltalán meg tudja oldani az ember problémáit. De hát ilyen kételyek vannak a magyar társadalom más részeiben is, a mai nehéz körülmények között ezen se lehet csodálkozni. Azonban a tekintetben a lakiteleki találkozó nem hagyott kétséget maga után, hogy az értelmiségnek az a része, amely ott volt, s nem túl merész a következtetés, hogy akiket képviselt: az a baj elhárításán akar munkálkodni. És a politikai stabilitás igényét kielégítve, az ország bajait fölhánytorgatva, igaz, némely esetben rendkívül kritikus megnyilvánulásokban, politikánkban kissé szokatlan élességgel, de a közmegegyezés és alkotmányos rendünk talaján maradva ajánlott párbeszédet a kormányzatnak, az ország vezetésének ahhoz, hogy közösen találjunk rá az olyannyira kívánt kivezető útra. Tehát nincs másról szó, mint amiről az előbbiekben más összefüggésben már beszéltem, hogy mivel sok tekintetben megrendült a bizalom a hivatalos intézmények iránt, ugyanakkor összeomlást józan ember nem akar ebben az országban, sokan öntevékenyen, maguk is kezdeményezik új intézmények létrehozását. S ezekben az intézményekben keresik a kifejezési eszközöket is gondjaik, de ami több: együttműködési szándékuk megfogalmazására. Természetesen nem titok, hogy kik voltak ott, hiszen nyíltan vállalták a részvételt, akik eljöttek, sokan előadást is tartottak. Így Bihari Mihály politológus, Gombár Csaba szociológus, Csurka István, Fekete Gyula, Konrád György írók, Benda Kálmán, Szabad György történészek, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Márton János agrár-közgazdász, a népfront Országos Tanácsának alelnöke, István Lajos professzor, a népfront Vas megyei elnöke. De említhetem Levendel László orvosprofesszort, a népfront Családvédelmi Tanácsának társelnökét, Újhelyi Szilárdot, a Márciusi Front alapító tagját, Makovecz Imre építészt, Lengyel László közgazdászt, Kósa Ferenc, Kovács András filmrendezőket. Összesen mintegy 150-160 magyar értelmiségi volt ott, nagy többségükben felelősen gondolkodó, az előítéletek fölé emelkedni tudó, cselekvésre kész, a katasztrófát elhárítani kívánó magyar állampolgár. Közülük némelyek nézetével mindenben nem lehet, bizonyos pontokon pedig kifejezetten nem szabad egyetérteni, de a szándékukkal és a törekvésükkel mindenképpen, mert az ilyen párbeszédre véleményem szerint szükség is van.

Választóvonal: ki akar jót?

– Tehát igaz a hír, hogy hiányzott az úgynevezett „kemény mag”, a másként gondolkodók legradikálisabb csoportja. Mondható ez a népiesek összejövetelének? S igaz, hogy ki is pattant a meghívások, pontosabban az urbánusok távolléte miatt némi vita? Érezhető volt ilyeféle szemben állás? És egyáltalán, mint politológus, létezőnek tartja ezt a terhes örökséget a mai magyar értelmiség soraiban?

– Az ellenzéknek ez a szárnya valóban nem volt jelen. De ez nem is a lakiteleki találkozónak a problémája, annál sokkal összetettebb kérdése ez korunk magyar valóságának. Nevezetesen az, hogy a szocializmusban is létező ellenzéknek hol jelöljük ki a helyét a társadalmi mozgástérben. Hiszen az általuk felvetett elgondolásra úgy hiszem, lehet politikai választ is adni, egynémely javaslatukat megfontolni, és akkor ebben a politikai válaszkörben is el lehet helyezni őket. Kétségtelen, hogy zavarok vannak ekörül, Lakiteleken is szóba került a szerepük; némelyek részéről egyenese az a vélemény hangzott el, hogy ez a lakiteleki találkozó egy népi összejövetel volt, amely fölelevenítette a már-már feledésbe merülő népi-urbánus vitát. De azt hiszem, hogy ez a megjegyzés félreértéseken alapult. Csak rá kell nézni a jelenléti ívre és a felszólalók névsorára. Ma a magyar progressziónak szerintem olyan mozgástérre van szükséges, ahol nem ezzel az átkos örökséggel bajlódunk, hanem azzal a kérdéssel, hogy ki akar jót ennek a nemzetnek. Ki akarja hozzájuttatni a felemelkedéshez, s ilyen szempontból én választóvonalnak nem a népiek és urbánusok között húzódó vonalat tartom, hanem azt a kérdést, kik vallják a „minél rosszabb, annál jobb” politikáját – hiszem, hogy ilyenek kevesen vannak, – s kik állnak a másik oldalon, egy párbeszédben létrejövő, széleskörű nemzeti közmegegyezés talaján. Lakitelek ebben egyértelmű vallomást tett. Igaz, hogy a glasznoszty szellemében olyan hangot ütött meg, amelynek a fogadására politikai életünkben talán még nem vagyunk fölkészülve, de amihez hozzá kell szoknunk, hogy új módon tudjuk érvényesíteni politikai szándékainkat a jövőben.

Nyilatkozat: „Tragikusan meglazult kohéziós kapcsok”

– A végén egy Nyilatkozatot fogadtak el. Megismerhetnék ezt olvasóink? Nehéz ugyanis olyasmivel egyetérteni vagy vitatkozni, amit nem hallott, nem látott az ember.

– Hogyne, természetesen. Annak előrebocsátásával, hogy ez a Nyilatkozat bár jogilag kifogástalan, és az alkotmány kereteiben, a közmegegyezés viszonyai között is megállja a helyét, politikai tartalmában sok vitatható és tovább vitatandó elemet tartalmaz.

„A magyar szellemi élet több mint másfélszáz tagja baráti eszmecserére gyűlt össze 1987. szeptember 27-én, vasárnap Lakiteleken. Erre a találkozóra meghívták Pozsgay Imrét, a Hazafias Népfront főtitkárát.

A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg. Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvetelével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.

Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére. A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását.

Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.”

Visszafordulva a zsákutcából

– Súlyos mondatok, kemény megállapítások. De őszintén szólva a sok szóbeszéd után én másra, kifejezetten ellenséges zárónyilatkozatra számítottam. Ön mennyiben vállalja ezt? S mivel vitatkozik?

– Én különösen azt a kijelentést tartom vitathatónak, amely úgy szól, hogy „nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe”. Úgy hiszem, hogy ez így nem felel meg a tényeknek, és ezenkívül nem nemzetmentő-mozgósító, hanem talán inkább leszerelő hatású, még akkor is, ha benne van egy olyan ígéret, hogy majd akkor ki kell alakítani egy ilyen jövőképet. Úgy hiszem, hogy a mi nemzeti önazonosságunk fontos része a szocializmus vállalása, éppen ezért inkább arról kellene szólni, hogy a szocializmus megtett útját a zsákutcából esetleg visszafordulva újragondoljuk, és a szocializmus magyar útját kialakítsuk. Megismétlem, az eddig elért helyzetet előfeltételnek tekintve ehhez. Nemzeti önérzetünknek ebben éppúgy helye van, mint a közösségi tulajdon uralkodó formáinak, benne múltunk és nemzeti önismeretünk éppúgy fontos szerepet játszik, mint a hatékony gazdaságra való törekvés. A másik: a társadalmi-politikai viták feltételeinek javításában egyetértek a nyilatkozat szerzőivel abban, amit a politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendjéről mondanak, ám itt is valami még ide kívánkozik. Leginkább, hogy ez a hatalom oldalán is megfogalmazódó igény, és a politikai intézményrendszer reformjának tervei tartalmazzák is azokat a lehetőségeket, amelyeket itt hiányolnak. Ebből a szempontból a közmegegyezés és a hatalommal való párbeszéd képessége hitelesebb lenne, ha erre is történne utalás. Ami pedig a Magyar Demokrata Fórum létrehozását illeti, azt hiszem, hogy ennek működéséhez a legjobb feltételeket éppen a népfrontmozgalom tudná ma megteremteni. Mindezzel együtt Lakiteleket én értékes és gondolatgazdag összejövetelnek tartom. S bárcsak sok elvtársam, harcostársam látná, tekintené hasonlóan az ilyesféle alkalmat, kezelné valódi politikai esemény rangján azokat. Mert abban a pillanatban nem zárnánk ki magunkat az ország közéletéből, hanem még inkább bekapcsolódnánk abba, és nem szorulnánk tartósan defenzívába. Hiszen mondanivalónk van, tisztességes mondanivalónk, ez még a lakiteleki fogadtatásból is kitetszett.

(Az interjút készítette Tóth Gábor főszerkesztő helyettes, megjelent a Magyar Nemzet 1987. november 14-i számában.)

Milyen médiakapitalista az, aki ha békén hagyják, elhallgat és elterel, de ha pofozzák, akkor rögtön objektívvé válik és még emlékezni is elkezd? Ez az igazi károkozás, nem a bulvárszemét.

Valamikor elveszett valami. Talán a második világháború előtt, talán még az elsőben, talán 1947-ben, vagy csak jóval később. És ez a valami azóta sem lett meg. Végignézek a mai politikus generációkon, és a "fejlett" és az "európai" szavak nagyon nem akarnak az eszembe jutni. Sőt, az "elegancia" sem. Mert ugye tőlünk nyugatra sem mindenki angyal, aki politikus lesz. Ott is van korrupció, vannak szélsőségesebb pártok, vannak autokratikusabb vezetők, stb., de valahogy még ők is elegánsabban teszik, amit tesznek.

Például meg is hallgatják egymást. Tessék megnézni egy amerikai elnökválasztási vitát, vagy épp a nemrég aktuális németet! Nincs személyeskedés, és még a moderátor bunkósága ellenére is igyekeznek a kérdésekre válaszolni. Ezzel megtisztelik egymást, a médiát és a választóikat. Továbbá nem sértegetik az őket etető kezet, nem nézik le az embereket, mert legközelebb úgy kirakják őket, mint a macskát ama bizonyos célból. Vannak értékeik, amelyekben hisznek, és nem cserélgetik érdekeik szerint.

De vajon mi olyan nagyon más ott? Nagyobb és tömegesebb a civil társadalmi elvárás? Vagy csak a középosztály igényesebb? Esetleg maguk a politikusok igényesebbek? És mi a helyzet a szomszéd ugyacsak ex-szoci államokban? Miért jár be nagyon más utat ebben is Szlovénia és Csehország? Lehet, hogy mi magyar átlagemberek sem vagyunk elég európaiak, fejlettek és elegánsak, nem csak a politikusaink? Hányan is voltak a rendszerváltás környékén ténylegesen az utcán? És hol vannak most?

Csak a hiányérzet és a sok kérdés van meg, a kiútnak viszont csak halovány jele dereng. Talán a külföldet is megjárt fiatalok majd visszahoznak valamit abból, ami valamikor egyszer elveszett.

2050, reggel 6 óra. Megszólal az ébresztés. Mivel a dolgozó ember fontos része a társadalomnak, az ébresztés állami szolgáltatás. És nincs ingyen, tehát külön járulékot szednek be, hogy üzemeltetni tudják. Reggeli. Indulhatunk! A dolgozó ember fontos része a társadalomnak, nem késhet el a munkahelyéről, így a tömegközlekedés kötelező, és természetesen állami. Hát igen, ez sincs ingyen, és mi tagadás, a buszok nagyon rongálják az utakat, tehát az útdíj még mindig létező adófajta. De legalább ülünk rajta, mert annyi a busz és a hely. Persze csak ha pótdjíat fizetük az ülőhelyért. Az iskolabusz is kötelező, de sajnos az útdíjból nem telik rá, így iskola üzemeltetési illetékkel kell támogatni a létezését. Na és mit ér az oktatás kötelező szakkör nélkül? Főleg, ha a túlórázó tanár nem kap érte valami kis pluszt? Szakköri pótlék, igen. Nem kell pislogni, a tudásnak ára van. Még nem meséltem a járdaadóról? Bizony bizony, ha egyszer közterületet használunk... ingyen élünk, mi?

Mi? Hogy ÁFA, meg SZJA, TB járulék, iparűzési, kommunális, innovációs, és semmi sem elég? Te, szeretnél hápogási adót? Rajtunk nem múlik, aztán már szabadon hápoghatsz mindenért, csak fizess. És ha még mindig nem értesz a szóból, majd megadóztatjuk a pislogást is! Akkor már tényleg csak nézhetsz...eladózzuk tőled az életedet is!

Pár napja megtudtuk, mi a siker kulcsa. Vállalkozóként legalábbis valamelyik párttal kell lenni, vinni nekik a kopogtatócédulát, támogatni a kampányt, aktivistává varázsolni az alkalmazottakat, foczni, stb. Ha nem így teszünk, jobb esetben magunkra vagyunk utalva, rossz esetben a szocialista jellegű tervgazdaság és jogászállam áldozatai leszünk, vagy csak szimplán ellopják a minőségi marhatrágyánkat.

De mi kell a sikerhez, ha nem vagyunk vállalkozók? Ki van a kisemberrel, ha ő már természetéből adódóan nem lehet senkivel, csupán négy évente titokban szavaz egy jót? Hol hallani meg az elaprózott, ám tömeges termelőerők szavát?

Én azzal vagyok, aki "velem" van. Jelen állás szerint senkivel. :-(

Tisztelegjünk a Dívány előtt :)

1. Van, akit azért rúgtak ki a munkahelyéről, mert Önt is lapátolni hívta a gátra pózolás helyett.

2. Nem tud elmenni szónokolni az 5. legnagyobb magyar népességű városba, mert az túl van a nyugati határon.

3. Ön szerint az ország ugyan kicsi, de erős, mint a bors, és megáll a maga lábán.

4. Ön ellen több olyan csoport is tüntet, akiknek már nem igazán van veszteni valójuk.

5. Ön és a kormánya még hisz benne, hogy a munkahelyeket állami akarattal lehet teremteni.

6. Ön szerint a korrupció jogi fogalom, nem erkölcsi. Az Ön barátai, rokonai, és üzletfelei szerint is.

7. Ön röptében méretre készíttetett egy új alkotmányt.

8. Ön rendszeresen konzultál Önnel sok fontos nemzeti ügyben, mégis...

8. ...Ön nem a Nappal kel és fekszik, hanem alkotmánymódosításokkal.

10. Ismét van Öncenzúra.

Az, amit kidobunk az ablakon. A köz- és felsőoktatás esetében ez azt jelenti, hogy ha nemzetközi(!) viszonylatban színvonaltalan, eredménytelen az oktatás, azaz gyenge a kimenet. Felelős állam az adófizetők pénzét védve épp ezért ILYENRE igyekszik nem költeni, és valamit lép. De mit léphet hasonló CÉLOK érdekében?

Egyértelmű válasz lenne, hogy valahogyan emelni kell a SZÍNVONALAT, ez az azonban lassú, fáradtságos, aprólékos, és kevésbbé látványos módszer, ráadásul hosszútávú, és pénz nélkül biztos nem megy. Egyeztetni kéne hozzá fűvel fával, kiegyensúlyozni mindenféle lobbiérdekeket az elvont állami érdekkel. Dukálna hozzá egy erős szakmai tanfeülgyelet és egy erős szakmai akkreditációs eljárás a két szint esetében, és versenyképes fizetés a tanárok és oktatók versenyképes munkájáért, na meg szelekció. (Vigyázat, az előbb mondatban minden szó fontos!) Két év alatt akár elő is lehetett volna állni egy ilyennel, de valamiért az ilyen átgondolt, kiszámítható, felmenő rendszerben bevezetett tényleges reformra a féltudású elit nem vevő.

Az előbbiek folyománya: a minőségi oktatást nem mindenki tudja "megugrani", tehát velük is kezdeni kell valamit. Ezért többszintű az egész RENDSZER, és vannak elágazásai, amelyek szükség esetén feljebb ismét összeérhetnek. (Pl. szakiskola után estin érettségi, majd BSc) A rendszer persze az óvodában kezdődik, de a komoly gondok sok jel szerint középszinten kezdődnek. A többszintű rendszer szükségképpen PIRAMIS jellegű, senki ne higgye el, hogy a mindenkori népesség nagy hányada alkalmas valódi diplomás szakmát szerezni, és azt hatékonyan használni a munkájában. Sokfélék vagyunk, és ez így van jól, nem lesz ettől senki értéktelenebb, csak vannak szakmák, amikhez többet kell tanulni. De mivel senkit sem szabad temetni, ESÉLYT kell kínálni mindenkinek, hogy szorgalma, tehetsége, teljesítménye, szerencséje (mert néha az is kell), szociális körülményei stb. révén vagy dacára pályázzon a piramis következő szintjére bármikor élete folyamán. 

A tankötelezettségi korhatáron túl ez már lehet részben piaci alapú oktatás, de még a piaci szegmens is igényel szabályozást, szűrést, esetleg adókedvezményt a finanszízoró munkaadó részére. De emellett magának az államnak elemi ÉRDEKE, hogy az oktatás minden szintjén jelen legyen az adóforintokkal egészen a doktori képzésig, mert szükség van magasan képzett emberekre, akiket el is kell juttatni a rendszeren belül a megfelelő helyre. Azonban a tehetség nem egyenlő a jó társadalmi és anyagi helyzettel, tehát komoly HIBÁT vét az a rendszer, amelyik nem tesz az esélyek kiegyenlítődésének érdekében valamit. Ez nem azt kell jelentse, hogy mindenki egyforma és egyenlő lesz, hanem hogy mindenféle tehetség megtalálhassa a maga útját, mert az a termelékenység optimuma, ha sokan a helyükön érzik magukat, és nem kényszerpályát választanak.

Az előbbi tömör, unalmas, és közhelyes "maszlag" majdhogynem triviális, egy mondatban arról szólna, hogy mi is a célja egy oktatási rendszernek EZ az, amit először is társadalmilag tisztázni kell, hogy a célok/igények mentén átvilágítható legyen az oktatás, és jó irányba lehessen változtatni rajta. Tízből legalább kilenc állami pénzen dolgozó oktatáskutató ezt feladatkörében bármikor elmesélte volna az illetékeseknek, ha meg akarták volna hallgatni őket.

Elmesélték volna azt is, hogy a jelenlegi rendszer mennyire nem felel meg a fent vázolt igényeknek. Kutatásokból tudjuk például, hogy a magyar iskola megőrzi a társadalmi esélyegyenlőtlenséget, gyakori a funkcionális analfabétizmus az érettségi dacára. Nem írták elő a szaknak megfelelő emelt szintű érettségit a továbbtanuláshoz, az OKJ-s szakmajegyzék viccesebbnél viccesebb nevű "szakmákban" is tobzódik, tucatnyi lobbi működik a rendszerben, ami miatt vagy 70 felsőoktatási intézmény ont ki magából számolatlan értéktelen diplomát is. Minden komoly egyetemen léteznek ilyen-olyan felzárkóztató kurzusok a közoktatás és a felsőoktatás közti szakadék áthidalására. (Közvetve ez is adóforintokba kerül ám!) A munkanélkülieket is érdekes dolgokra képesek átképzeni, és lassacskán egy sor cég is rájött, hogy ha megfelelően képzett munkaerőt szeretne, jobb, ha maga képzi magának, pedig még ők is fizetnek adót többek között azért, hogy ezt részben az állam tegye meg közös érdekből. Az eddigi rendszer azzal vert át egy egész nemzedéket, hogy az érettségi valóban éretté és "használhatóvá" teszi őket, hogy a könnyű bejutás egy komoly egyetemre egyenes út a diplomához. A felsőoktatást normatíva alapján finanszírozzák (alias fejpénz), ami jellemzően nem a minőség, hanem a mennyiség felé szokta tolni a rendszereket. (Ahogy tette ezt az egészségügyben is egy kezelés központú rendszert eredményezve a gyógyításközpontú helyett, lásd behazudott kezelések.) Azt tehát mára már senki sem vitatja, hogy ami van, az nem elég jó, változtatni kell.

Mit látunk ez ügyben? Leginkább kapkodást, rögtönzést, emiatt jogok sérülését, pénzelvonást, nulla társadalmi vitát, és szokványosként elfogadandó (?) univerzális politikusi "hozzáértést". Hogy a bizalmatlanság szülte, vagy a paranoia, nem tudni, de egyre inkább úgy fest, hogy az oktatás jelentős része olyan politikai kézivezérlés - és nem törvényi alapon álló korrekciós hatású önszabályozás - alá kerül, amely talán még az eddigieknél is jobban kedvezni fog a lobbitevékenységnek, kijárásnak. Hiszen ha EGY SZEMÉLY dönt (legalábbis a nevét adja hozzá) például a szakonkénti kétféle ponthatárról, az befolyásolható is, és megjelenhetnenk olyan hatások, hogy a kevésbbé nívós helyekre is jusson hallgató egy cimbinek, de oda ugye nem a jók fognak menni, ha a lábukkal szavazhatnak. De ettől függetlenül is sok fehér folt van ebben a rögtönzésben, például hogy nem tervezhetőek a létszámok, márpedig az oktatást szervezni szokás ("lent", ahol dolgoznak benne).

Összességében nem valami rózsás a helyzet, hanem Rózsás. :) Én a magam részéről kíváncsian várom a fejleményeket.

Ezt a viccet egy fontos ember mondta egyszer egy beszédében. Ellenzékben.

Megy a csiga és a teknős egymás mellett. Egyszer csak átszól a teknős a csigának:
- Hű, de jó lassan megyünk.
Kis idő múlva megint megjegyzi:
- Jaj de jó, hogy lassan megyünk!
A csiga csak néz egy ideig a teknősre, de pár perc múlva megint elégedetten bólogat a teknős maga elé mormolva:
- Csak jó lassan, úgy a jó...
- Te teknős, miért mondogatod mindig, hogy jaj de jó, hogy lassan megyünk?
- Mert nem tudjuk, hová megyünk.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, a történelem ismétli önmagát. 

Osztályfőnöki óra, M. Gyurikát szólítja a tanár:

- Na mi volt föladva mára Gyurika?

- Tanár úrnak jelentem, a gazdasági szabadságharc volt feladva.

- Helyes. Akkor hallgatlak.

Síri csend.

- Nos?

- Mit nem ért a tanár úr? Én feladtam! 

Ennél tipikusabban magyar hírt keresve sem találni évek óta. Röviden: valaki illetlen helyre illetlenkedett ittasan Pécsen, miután kijött egy éjszakai klubból.

Nem lennénk Magyarország, ha nem a klubot szívtaná ezért az önkormányzat, mivel az kéznél ven, a tettes pedig még nincs. Javasolnám az illetékeseknek, hogy foglalkozzanak más, kézük ügyében lévő dolgukkal, ha már ennyi vér van benne, ugyanis a felelősség ilyen másra kenése legalább annyira mocskos dolog, mint annak a bizonyos illetlenségnek a falra kenése volt.

 A hét egyik híre volt, hogy már legalább 800 000-en küldték vissza a  kérdőívet az alkotmányozásról, és hogy Szili Katalin is megtekintette a papírok feldolgozását. Pár nappal előtte képekben is megmutatták, hogy digitalizálókkal hogyan automatizálják az űrlapok kezelését. Már ekkor kétségeim támadtak, hogy az én válaszküldeményemmel (élve az ingyen feladható válaszborítékkal) mit fognak majd kezdeni. Aztán Szili megmondta a tutit: az érvényesen visszaküldött kérdőívek 96%-os aránya jelzi, hogy ..... Szóval az én véleményem érvénytelen legalább egy "fontos" ember szerint. Ennek örömére alább közzéteszem a majd kétoldalas szabadszöveges válaszomat, hátha legalább a netes közösség feldolgozza:

Vélemény az alkotmányozásról

Ha igazán tartozunk valamivel 1956 hőseinek és mártírjainak, az inkább egy rendes „ügynöktörvény”, hogy ne szaladgáljanak még ma is egykori tartótisztek és SZT tisztek akár mai parlamenti pártokban, és főleg ne a mai titkosszolgálatokban. Jó törekvés, hogy minden magyar állampolgár részt vehessen az új alkotmány előkészítésében, de nem hiszem, hogy egy ilyen buta kérdőív a viszonylag gyors tempó közepette megfelelő módját jelenti ennek a részvételnek. Az idejétmúlt állami intézményrendszert sem a mai alkotmánynak köszönhetjük, hisz abban csak nagyon alapvető fontosságú intézmények (parlament, kormány, köztársasági elnök, bíróságok, stb.) vannak általánosságban definiálva. Az idegesítő magyar bürokráciát más törvények működtetik (közbeszerzés), az elavult hétköznapi viszonyokat szintén (polgári törvénykönyv). Összességében tehát a mai alkotmánynak csak a címe a fő gyengéje, nem a tartalma. És most egy olyan kétharmados parlamenti többség készül új alkotmányt készíteni, amelyik máig nem rendezte a parlament alkotmányos mulasztásait, noha már több hónapja lett volna rá, és módjában állt volna.

Nem értek vele egyet, hogy a törvényhozásra felhatalmazott országgyűlés alkotmányozzon. 20 év után már azt a jogát is vitatni lehet, hogy módosíthat az alkotmányon. Ez a két funkció (alkotmányozás és törvényhozás) nagyon más érdekek mentén működik, más megfontolások kerülnek előtérbe, ezért egyazon testület nem lehet alkalmas a két feladat egyidejű ellátására. Továbbá, az általános választásokon nem alkotmányozásra adtak felhatalmazást a választók. Ez legfeljebb a kormánypártok szavazóiról tételezhető fel, ha olvasták egyáltalán azok programját olyan részletességgel. A többi választó, akik másra szavaztak, vagy nem szavaztak, nem alkotmányozási szempontok alapján döntöttek, mivel nem kínáltak fel nekik ezzel kapcsolatos alternatívákat. Lehet, hogy egy alkotmányozó nemzetgyűlés szavazásán más döntéseket hoztak volna, és a részvétel is nagyobb lett volna.

Az alkotmányozás van annyira fontos aktus, hogy erre külön testületet válasszunk a célnak szentelt kampánnyal és hosszabb társadalmi vitával, amelyben nem kérdőívek vannak, hanem a testületbe pályázó szervezetek (nem csak pártok), civilek, tudósok mind ütköztetik a nézeteiket. Ugyancsak fontos lenne, hogy a végterméket a választók közössége népszavazással hagyja jóvá, ahogy ezt sok modern országban tették, akár még ennél valamivel kisebb súlyú esetekben is, pl. EU csatlakozás, NATO csatlakozás.

A kérdőív 2. pontja eléggé ellentmondásos. Pénzügyi korlátokat emelne abba az alkotmányba, amely néhány olyan jogot biztosít ma is, és biztosítana a jövőben is, amely kifejezetten pénzbe kerül. Mi lesz akkor, ha az állam az államadóssági korlát miatt nem lesz képes biztosítani néhány garantált jogot? Régen rossz az az üzenet is, hogy ilyen kimondott korlát nélkül a parlament képtelen (lásd az elmúlt 15 évet) racionálisan dönteni ilyen kérdésekben. Harmadik aggályom, hogy az államadósság, a hiány, stb. könyvelési machinációkkal évekre elfedhető, manipulálható adatok, csak másképp kell hívni egy-két dolgot, és máris nem vonatkozik rá pár szabály.

A kérdőív 4. pontjában nem támogatom a gyermekek utáni plusz szavazati jogot.

Az 5. pont hibája (meg a jogi rendszerünké és a közgondolkodásé is), hogy kiragad egy elemet az állam és a polgárai közti pénzügyi transzferek közül, és nem összességében tekint rá. Szinte teljesen mindegy, hogy adó oldalon, vagy szoctám oldalon támogatja az állam a gyermeknevelést, legfeljebb az adminisztráció, és a döntési szempontok igazságossága változik valamilyen mértékben. Erről alkotmányos szinten döntést hozni teljesen felesleges és félrevezető.

A 6. pont szintén felesleges. Ha ezen a formális intésen múlik a törvényhozás jövő felé megmutatkozó felelős működése, már régen rossz. Ez sem alkotmányos szintű kérdés, nem való ilyen kérdőívre.

A 7. pont kérdése szintén elég gyakorlatias ahhoz, hogy semmi keresnivalója ne legyen egy alaptörvényben vagy ebben a kérdőívben. Ezt egyéb törvényeknek kell szabályoznia. Furán nézne ki annak a definíciója egy alkotmányban, hogy mikor átlátható egy cég tulajdonosi szerkezete.

A 8. pontban szereplő érték eléggé megfoghatatlan, így az is értelmezhetetlen, hogy milyen kötelezettségeket kéne társítani hozzá.

A 9. pont egy vicc. Ilyen védelmet bőven lehet törvénnyel is biztosítani, lásd a mai állapotot. A tényleges védelmet amúgy is a törvény betartatása jelentené, egy alkotmányos kinyilatkoztatás ehhez semmi sem tenne hozzá.

A 10. pontban két konkrét példán kívül mi tartozna még a nemzeti vagyonba? Ilyen definíció nélkül nincs miről dönteni.

A tényleges életfogytiglan kérdését (11. pont) ma is szabályozza a magyar jog alsóbb szinten. Hogy ezt alkotmányos szintre kell-e emelni, részletesebb társadalmi vitát érdemelne, mivel elég komoly súlya van a kérdésnek még akkor is, ha a tényleges életfogytiglannak csak a lehetőségéről van szó, a bíróságok mérlegelése megmarad, ám azt befolyásolhatja a lehetőség deklarálásának jogszabályi szintje.

A 12. pontbeli kérdéskört szintén nem alkotmányos szinten kéne szabályozni. Ezt bőven elég büntetőjogilag szabályozni, és azt betartatni.

Összességében a kérdőív pontjainak nagy részét nem tudom alkotmányos kérdéseknek tekinteni. Ha valaki ezeket megválaszolja, és másról nem nyilvánít véleményt, érezheti úgy, hogy fontos alkotmányos dolgokról nyilatkozott, mert a kérdőívnek olyan formát adtak, hogy ezt hiheti. Ehhez képest több fontos kérdéskör nem szerepel a kérdőíven.

A lakhatáshoz való jog alkotmányos deklarálása időről-időre felmerül a közéletben. Mivel komoly anyagi vonzatai lennének egy ilyen állami kötelezettségvállalásnak, egy mélyebb társadalmi vita nélkülözhetetlen lenne erről. Hasonlóan fontos az egészséghez való jog pontos megfogalmazása, jelentéstartalmának kellő körülírása, mivel ez is hasonló anyagi kötelezettségeket jelenthet. A kérdőívből kimaradt a jelenlegi kormányerők egy része által erősen támogatott keresztényi hivatkozás valamilyen preambulumfélében. Ez ugyan jobbára szimbolikus kérdés, de az alkotmány eleve inkább szimbolikus jellegű dokumentum. Mivel a különféle pártok eltérő nézeteket vallanak erről, nem lenne jó, ha az aktuális politikai erőviszonyok határoznák meg az eredményt, hanem inkább a szavazók például egy ilyen kérdőíven. Vitát lehetne folytatni arról is a kérdőív által, hogy egy- vagy kétkamarás törvényhozást támogatnának többen. Fontos tisztázandó kérdés lenne a leendő alkotmány stabilitása is: ki és milyen feltételek mellett módosíthassa az alkotmányt? Szükségessé tehető pl. a módosítások népszavazás általi jóváhagyása. Ez a témakör sem szerepel a kérdőíven. A véleménynyilvánítás szabadságának pontos határait a meglévő alkotmányos rendszerben jobbára az alkotmánybíróság jelölte ki, mivel az alkotmányos elvek és jogok elnagyolt megfogalmazása ezt nem tette meg. Ez vissza-visszatérő vita tárgya volt a rendszerváltás óta eltelt években. A kérdőív taglalhatta volna azon eseteket, amelyekben a választók korlátozhatónak tartják ezt a jogot más jogok jelentős sérelme miatt. Egy megfelelő társadalmi vita után hiszem, hogy mindenki tudna döntést hozni ilyen összetett kérdésekben is.

atv.hu/cikk/video-20110201_shelmeczi_gabriella 

Csak idézek egy percnyi szövegből:

"Ne felejtsük el, hogy akkoriban, mikor 1998-ban indult ez a rendszer, akkor például a szocialisták nem kérdezték meg mondjuk a pályakezdőket, ... Sőt ha jól emlékszem, akkor sem kérdezték meg az embereket, amikor ..."

majd kicsit később egy kérdés: "Zsarolásnak hívják azt, amikor azt mondja a parlament, hogy ha valaki ...?"

Azaz: amit szabad a 2010-ben választott kétharmados Jupiter parlamentnek, azt nem szabad a 2004-ben választott kétharmados Kisökör parlamentnek. Tetszik érteni a lényeget? Kettős mérce van. Ennyi a filozófia.

Remélem, nem veszitek zokon, hogy - egyként a több millió kenyéradó gazdátok közül - letegezlek benneteket. Igaz, hogy titeket egy megbízottam megbízottja bízott meg, de higgyétek el, a lánc végén én vagyok az egyik szem. És figyellek benneteket.

Ezért is írok nektek, mert úgy láttam, kicsit összezavarodtatok. Egyikőtök egyszer ilyeneket mondott, hogy "Egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz és tisztességes az ellenzékhez.", meg "Egy közszolgálati újságíró nem lehet a kormány ellensége, nem kérdőjelezheti meg a szabadon választott kabinet hatalmát. Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval.", majd egy perc múlva ott kötött ki, hogy "Amúgy a közszolgálati újságírásnak objektívnek kell lennie."

Senki nem várja, hogy ellensége legyetek bárkinek is, bőven elég ellenfélnek lenni, ha már "ellenkezni" kell. A kormánynak sem a hatalmát kell megkérdőjelezni, az a következő demokratikus eseményig egy adott keret, bőven elég a tevékenységét, a tartalmat megkérdőjelezni, kritizálni. Szembeszegülni sem kell vele, pl. testetekkel védeni az irodátokat, vagy megtámadni a feletteseiteket. Mivel az említett kollégátok számára a kulcsszavaiban említettek nélkülözése jelenti a lojalitást, egyetértek vele: legyetek lojálisak a kormányhoz. Azon viszont elgondolkodnék a helyetekben, hogy az ilyen mondatok mégis miért vágják ki sokaknál a biztosítékot? Nagyon úgy fest, hogy hitelességi problémák állnak fenn. Még az is lehet, hogy veletek! Mintha nem éreznétek kellően a különböző szempontok megfelelő súlyát.

A lojalitáson túl ugyanis nektek és az irányításotok alatt dolgozóknak, ahogy olvastuk, objektívnek kell lennetek. De nem csak amúgy, hanem elsősorban! Ugyanis mi ezt várjuk el. Az igazi megbízók ugyanis mi vagyunk. Azt a feladatot adtuk nektek a képviselőink által közvetve, hogy "őrkutyák" legyetek mellettük, figyeljétek őket, minket is mint közösség, mindent, amit csak tudtok, és tárjátok elénk a fontos dolgokat. Ami számunkra lehet fontos majd akkor, amikor dönteni megyünk a fülkékbe, vagy akár csak hallatni a saját hangunkat egy demonstráción.

NE tévesszen meg, hogy a képviselőink és más megbízottjaink mit gondolnak fontosnak, ők nem relevánsak ebben a kérdésben, mert ti őket is figyelitek helyettünk. NE engedjetek a hatalom befolyásolási kísérleteinek, hogy megőrizhessétek saját szakmai becsületeteket, és esténként nyugodtan hajthassátok álomra a fejeteket, mert MI elégedettek vagyunk a szolgálataitokkal. NE higgyétek, hogy adott megbízottaink örökké a feletteseitek lesznek. 

Lehet olyan világot is építeni, ahol nem ez van. Ahol az alig-alig hallgatott/nézett közszolgálati média feláldozza a szakmaiságot az átmeneti és szűk körű váll-lapogatásért: ahol a kritikus elemzésnek még heti 10-15 percben sincs helye kora reggel, ahol a riporter csak mikrofon állvány, ahol a kormánypárti megszólalók meghatározó túlsúlyban vannak esti főműsoridőben, vagy ahol már a baráti napilapnál is kerek szemekkel néznek. Rajtatok is múlik. De mondjátok meg igaz lelketekre: 

MEGÉRI? TI TÉNYLEG EZT SZERETNÉTEK?

MERT MI NEM!

Ha én befektető volnék, az utóbbi napok nyugdíjpénztári fejleményei okán már igen komolyan elgondolkodnék, hogy mennyire stabil ez a kis forradalmi ország jogbiztonságában és befektetési/gazdasági környezetében. És nem kéne ehhez kifejezetten pénzügyi befektetőnek lennem, hisz nem csak bankokra róttak ki különadókat. Persze az adó egy dolog, szükséges rossz. 

De ha emellett azt találom olvasni, hogy visszamenőleg is ki lehet vetni adót 5 évre (!), és ekkor még normális jogorvoslati mód sincs már, plusz látom, hogy a politika direkt beavatkozik komplett gazdasági ágak létébe, mi garantálná nekem, hogy holnap nem az én profittermelő képességem eredménye lesz a célpont? Az ilyesmit a földművelés hajnalán barbárok általi kifosztásnak hívták, és nem sokan hagyták szó nélkül már akkor sem. (Ugye nem kell mondanom, hogy hosszú távon ki volt az erősebb.)

Aki figyeli már most a külföldi gazdasági sajtót, láthatja a jelzéseket. A számunkra még mindig fontos külföld nemsokára tágra zárt szemekkel fog pislogni, és teszi, amit tennie kell. Félő, hogy hosszú távon a mostani egyszeri bevételi többlet meg fogja magát bosszulni. Ne feledjük, csak a szomszédságunkban több nálunk korrektebb ország várja tárt karokkal a befektetéseket még a lenézett balkánon is. Olvad a versenyelőny!

Ha hazai befektető volnék, akkor is elgondolkodnék, ahogy már eddig is sok hazai befektető elgondolkodott, és szépen kivitte a pénzét, ha tehette. Az nem jó, ha egyre inkább a kommunista szocialista diktatúra kiépítésének évei jutnak sokak eszébe.

A formális jogot úgy írja át egy kétharmados "forradalmi" kormány, ahogy nem szégyelli, de ettől még az etika/jogállam/fair play/stb. általánosan és világszerte elfogadott törvényei nem fognak megváltozni!

(Ui.: A fentiek csak egy véleményt jelentenek.)

Azt írja az újság, hogy : a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumokban a két kötelező idegen nyelv mellett egy harmadik idegen nyelv tanulása is kötelező lenne. Legalábbis ezt tervezi az oktatási kormányzat.

Gondolom, az eddigi kettőt már annyira tökéletesen sikerül megtanítani a diákoknak, hogy egyetlen diploma kiadása sem késik nyelvvizsga/nyelvtudás hiánya miatt, pang a privát nyelvoktatási piac, továbbá ha egy külföldi turista megkérdez egy magyar fiatalt angolul vagy németül, akkor az készséggel és szép nyelvtani szerkezetekkel válaszol neki. 

Ha mégsem ez a helyzet, akkor viszont erősen WTF???

Sok van, mi csodálatos, de nincs mese, tegnap este Szijjártó Péter elérte karrierje csúcsát. Majdnem három percig ragozta nagyjából a semmit. Erre mondják, hogy beszédkényszer. Média szakon tanítani kéne, nem? 

A választások előtt volt egy olyan reményem, hogy Orbán Viktor van annyira hiú, hogy most egy kétharmaddal a háta mögött szeretne valami nagyot alkotni, valami érdemit letenni az asztalra, és államférfiként bevonulni a történelmünkbe. Bár ezzel még természetesen nem késett el, hisz a száz napos szoksásos türelmi idő sem telt le, de eddig se forradalom, se valami készülő nagy dobás nem látszik. (Ettől még a háttérmunkában persze ki tudja, hol tartanak)

Amit eddig megtudtunk, az például az, hogy itt minden törvényesen zajlik, hisz a kétharmad azt szavaz meg, amit nem szégyell. És úgy, ahogy nem szégyelli. De jure minden rendben. Csakhogy szerintem ez kevés. És még lesznek páran, akik ennél azért többet várnának. Egy válságidőszakban, 10-15 éve halogatott mélyreható változtatások szükségének idején ennél azért egy picit többre van szükség. Attól, hogy jogászkodunk egy jót a parlamentben, a Zemberek mindennapjai nem lesznek jobbak. Viszont könnyen rosszabbul érezhetik magukat tömegek már csak attól is, hogy például ismét a képükbe csapódik a hatalmi arrogancia.
 

Itt most alkotni kéne, méghozzá okosan és jól. Már ha van rá képesség. Én szeretném, ha lenne. Volt egy olyan reményem is, hogy nyolc év ellenzékiség, polgári körök megalakulása és növekvő népszerűség mellett sikerült egy ütős értelmiségi háttércsapatot építeni, akikkel a kormányzás tartalmasabb lehet, mint az első Orbán-kormány idején. Majd meglátjuk.
 

Eddig annyit látni, hogy zajlanak a kádercserék, és ezzel tematizált a média is. Látni egy örvendetes törekvést az államigazgatás legfelső szintjeinek karcsúsítására is, ami megágyazhat egy alsóbb szintű nagyobb hatású hasonló racionalizálásnak. Látni egy hangzatos nevet Nemzeti Együttműködési Rendszer néven, csak nagy társadalmi vitákat nem látni. Ellenben látni egy médiatörvény csomagtervet, ami nem egy jó ómen a fenti reményeimet illetően.

Mindezzel csak egyvalamit sikerült igazán letenni arra a bizonyos asztalra: a csizmát.
 

(...és amit én ebből megértettem)

Nem túlzás azt állítani, hogy az egyik stratégai fontosságú terület került terítékre a Kassza legutóbbi adásában. Hangsúlyos eleme volt (?) a pártok kampányának és programjuknak, hogy mitől is fognak itt sokkal többen dolgozni pár év múlva. Ebből a szempontból sajnálatos, hogy ez az adás csak most született meg. Miért is?

Szinte elég volna csak a vendégek záró mondataira utalni, ahol is hatból öten a szakképzés és a szakmunkák területén tartanák legfontosabbnak a pozitív változtatásokat. De a műsor folyamán is komoly hangsúlyt kapott ez a terület, ami jól jelzi például, hogy mire lesznek/lettek volna jók a pártoknak a mezőgazdasággal kapcsolatos "megváltó ágazat"-ként összegezhető hiedelmei. Legalább három kormányzati ciklus óta ismert probléma a szakmunkásképzésé, mégsem szenteltek a pártprogramok elegendő figyelmet neki. Nehéz lehet szembenézni azzal, hogy ezen a területen a lózunggyűjtemény nem ér semmit, itt ténylegesen át kéne gondolni, és meg kéne szervezni egy rendszert hosszú távra.

A minimálbér politikai "tabutémája" is terítékre került. A kirajzolódó kép szerint a mindenféle ágazatban egységes jelenlegi minimálbér a munkaadók részéről néha gátja a foglalkoztatásnak Nem lehet elégszer hangoztatni azt a tényt, hogy a minimálbér drasztikus emelése nyírta ki annak idején a texilipart (is).

Azt a fontos összefüggést viszont már nem taglalhatták a vendégek rendesen, hogy ez a két kérdéskör hogyan is ér össze. A szakmát nem igénylő segéd- és alkalmi munkával nem lehet annyi értéket előállítani, ami a minimálbérnek megfelelne. (Ez pedig nagyjából a létminimot is jelenti!) Másképp fogalmazva: ha nem javul számottevően a szakképzés nagy tömegek számára, akkor végül is a most elvárt és megszokott minimális életszínvonal kerülhet tartósan veszélybe, feltéve, hogy nem akar az ország továbbra is az adósságcsapdában maradni, azaz finanszírozni a termelés és a fogyasztás közti űrt. Ha a jövő tömeges foglalkoztatása nem (a piacok számára) értékes szakmákon fog alapulni, nyögvenyelős lesz a jövő.

Tanulságosak voltak még a munka törvénykönyvével kapcsolatos kritikák, amely ugye csak feles törvény, tehát bőven lett volna mód és idő komolyabban változtatni rajta. A leginkább megkapó szó a jelenlegi törvénnyel kapcsolatban a "rugalmatlan" volt, azaz képtelen lehetővé és kifizetődővé tenni változatos foglalkoztatási módokat. Amikről persze lehetett olvasni...na nem az elmúlt 10 év híreiben, hanem a pártprogramokban... Ezek után érdemes lesz árgus szemmel figyelni a következő parlament ezzel kapcsolatos lépéseit.

Érdemes még megjegyezni Herczog László szereplését. Kiválóan látható volt, hogy egy aktív politikus mennyire másképp lát és fogalmaz, mit közvetít egy apparátus szeme. Ehhez képest is furcsa volt, hogy szakértőnek írták a titulusát. Talán kár volt meghívni. Kifejezetten jók és informatívak voltak viszont a bevezető bejátszások.

Bő egy éve jelent meg Publius Hungaricus harmadik írása. Ebben lényegében az általa féltudásúnak nevezett elit megroggyanását vetíti előre a gazdasági válság kijózanító hatása révén, és egyfajta forgatókkönyvet is felvázol, hogy a körön kívüli mozgások miatt talán lesz változás a körön belül is. Emlékeztetőül idéznék pár bekezdést, hogy legyen hova becsatlakoznom.

"Az ilyen sikerhez csak két dolog szükségeltetik: politikai akarat és az azt valódi tudással megtöltő hátország. A jövő kérdése, hogy a 2010-ben kormányra lépő erőknek megvan-e a szándékuk, hogy valóban új szabályok mentén játszanak. Hogy kilépjenek a nyolcvanas évek „örök” igazságaiból, hogy elkezdjék a szándék helyett a teljesítményt vizsgálni, és hogy kialakítsák a felelősség kultúráját.

Annyi világos, hogy bárki is kapja meg a kormányrudat a süllyedő hajón, elemi érdeke lenne a jelenlegi helyzet felforgatása. Azzal ugyanis, hogy a politikai elit legitimitása megroggyan, a legjobb menekülési útvonal mindenkinek az előre lenne: látványosan szakítani a hiteltelen múlttal, és a változás bajnokaként fellépni. Meg is fogja próbálni mindenki. A kérdés, hogy kinek lehet elhinni, ki van olyan helyzetben, hogy bele is vágjon a fordulat végrehajtásába. Ebben a tekintetben valamennyi kompromisszum elkerülhetetlen lesz, hisz nagyon úgy tűnik, hogy a következő választás sem az új vezetők versenyét fogja hozni.

Nem elég azonban néhány jelszót felfestni a zászlóra, a fordulathoz új tartalomra is szükség van. Öt másodperces lózungokkal választást nyerni lehet, de valódi változást elérni nem. Utóbbihoz érvekkel és tényekkel alátámasztott hiteles alternatívát kell felmutatni."

Az egyik kérdés tehát a következő: megroggyant-e ez idáig ez a bizonyos elit? Kétségtelen, hogy a körön kívüli mozgás már jól látható, két új párt is bekerült a parlamentbe. Azonban a régiek összesen több mint 2/3 listás szavazatot kaptak, és például az MSZP frakció kifejezetten egy politikai mauzóleum lesz a következő időkben. Szanyi Tibor szoros eredménye is sokatmondó apróság. A bokrosi érvrendszer még a bentmaradáshoz sem volt elég az MDF-nek. Azt sem lehet biztosra venni, hogy az új pártok és az elit közti kapcsolat elég gyenge ahhoz, hogy ne őrölje fel ezek változtatási igényét. A jelekből én személy szerint még nem látom ezt az említett megroggyanást. Ez a leendő kormány kellő motivációját illetően kétségeket ébreszt. 

A válságnak is vége lesz így vagy úgy, ismét megindulhat a lassú növekedés (ami nem szükségszerűen felzárkózás), így a kényszer ereje is csökkenni fog. A jövendő kormánypárt kommunikációja is sokkal "jobb", mint az elődé, és konkrétan is van kire kenni a körön belül a nehézségeket, bajokat egy jó évig, amíg a válság végetérhet. De tegyük fel, hogy személyesen legalább Orbán Viktor és pártjának vezérkara bölcs és előrelátó politikusokká vált, így szeretnének "belevágni a fordulatba". De valóban vannak-e olyan helyzetben, hogy ezt megtehetik?

Tudjuk a sajótóból, hogy a Fidesz jelöltjeinek interjúra kellett menniük személyesen Orbán Viktorhoz, és vállalni, hogy megszavazzák a képviselők létszámának csökkentését fent és lent. Ez a leginkább szimbolikus (vagy talán több...) szándék még nem sért tömegével gazdasági érdekeket: talán meg is fog valósulni. Azonban a komolyabb változások sokfelé sokféle gazdasági érdeket fognak sérteni kicsiben és nagyban (közbeszerzések, önkormányzati ingatlanügyletek, nagy állami cégek és kisebb önkormányzati cégek). Az állam központilag és helyi szinten jelentős, befolyásos gazdasági szereplő is, vállakozások csoportjaival kéz a kézben még mindig "jól elvannak". Ez nem egy elit, hanem egy tágabb kör. Családokat láttunk megrogyni a válság miatt, de ezt a kört még nem.

Egy komoly fordulattal tehát sok fennálló érdekközösség sérülne. Ez tulajdonképpen egy járulékos hátországvesztést is jelenthet majd az elit számára. De mit nyerhetnek cserébe? Mit adhat a kiábrándult kisemberek tömege egy régi pártnak? Vannak, és lehetnek még újak is, akiket legközelebb akár hatalomba is emelhetnek. Még nem tették. De a még távoli eshetőség vajon elég fenyegető már most az elitnek?